Ajánlás

Az alkotó ajánlása

Idézetek 1992-2003 közötti tanulmányokból, cikkekből és beszélgetésekből.

Jelen esetben „könnyű dolgunk” van, – hát sokkal nehezebb a dolgunk.
Könnyű, mert ha egy diktatúrát demokrácia vált fel, akkor az Igazságnak nincs alternatívája – történelmi léptékben szavatolja a demokrácia igazát. Nehezebb, mert ez a gondolat annyira egyértelmű és tiszta, hogy hajlamos elfeledtetni a tendenciát magát; végül is politikai ideológia mentén művészeti alkotásokat rakosgatunk ide-oda.

E ponton kell, hogy jelentkezzék a Művészet kényes méltósága: megkeresni és elvállalni azt a felelősséget, amely jelen esetben vékony etikai ösvényen vezet.

Öröm részt venni a könyvégetés elmaradásában. A tervezés időszakában lépésről lépésre tárult föl előttem, hogy mennyire összetett problémakörről van szó. Azzal szembesültem, hogy egy történelmi paradoxon-sorozat önállóan is roppant elgondolkoztató elemeit kell egyetlen koncepcionális gondolatmenettel összefoglalnom. Paradoxon, hogy az elbontott szobrok egyszerre egy antidemokratikus társadalmi rendszer emlékei, ugyanakkor történelmünk darabjai; paradoxon, hogy hatalmi jelképek, ugyanakkor műalkotások; s végül paradoxon, mert annak ellenére, hogy telepítésük egyértelműen propagandacélt szolgált, az újratelepítésüknél mégis fontosnak tartottam messze elkerülni – a sokak által kézenfekvőnek gondolt – ellenpropagandisztikus megközelítést, az ugyanis a diktatúra gondolkodásmódjának a folytatása lett volna.

Minden erőszakos társadalmi berendezkedés igényt és jogot formál arra, hogy átértelmezze, retusálja, kisajátítsa saját múltját, hogy minél fényesebben tudja láttatni önnön hatalmának “történelmi szükségszerűségét”. A demokrácia az egyetlen rendszer, amely képes arra, hogy emelt fővel tudjon szembenézni múltjával, annak minden tévútjával, ballépésével együtt, hiszen a visszanézésében pontosan az a nagyszerű, hogy már megteheti. A demokrácia az egyetlen rendszer, amelynek van méltósága. Ezt szerettem volna megfogalmazni abban a mondatban, amely tervem kulcsmondatává vált: “Ez a park a diktatúráról szól, de abban a pillanatban, amikor ez kimondható, leírható, megépíthető, a park már a demokráciáról szól, mert csak a demokrácia képes megadni annak a lehetőségét, hogy szabadon gondolkozhassunk a diktatúráról… vagy éppen a demokráciáról… vagy bármiről.”

Ezek a szobrok Magyarország történelméhez hozzátartoznak. A diktatúrák a múltjukat „levésik, levakolják”, vagyis eltüntetik mindazt, ami az őket megelőző időszakra emlékeztetnek. A demokrácia az egyetlen, amely vállalni tudja, hogy múltunk – minden zsákutcájával együtt – a miénk; ismerjük meg, dolgozzuk föl, gondolkozzunk el rajta!

Valamennyi szobor elhelyezése tehát, az eredeti szobrászati-építészeti tervek alapján történt. Ez a park nem a szobrok, s nem a szobrászok; hanem szobrokat hatalmi jelképként használó ideológia kritikája.

Rá kellett döbbennem, hogyha ezt a parkot direktebb, drasztikusabb aktualizáltabb eszközökkel csinálom meg – mint ahogy ezt jó néhányan gondolták -, tehát végül is ezekből a propagandisztikus szobrokból egy ellen-propagandisztikus parkot építek, akkor híven követem a Diktatúra ránk öröklött receptjét, gondolkodásmódját.

Óhatatlanul más gondolatok ébrednek például egy külföldi turistában, kinek a diktatúra maximum olvasmány-élmény, és másképpen gondolkodik egy tragikus sorsú ember, ki itt élt, átélt, és ezen szobrok égisze alatt tönkretett életének drámáját hordozza magával a parkba. De a csönd közös.

Eleőd Ákos építész, a Memento Park-koncepció alkotója